Erdekes jelenseget volt alkalmam megfigyelni a napokban. Adott egy brit apolasi otthon, demencia osztaly, napkozben ket apolono es feltucat gondozo. A lakok idos angolok, a munkaero nemzetkozi vegyesfelvagott. Az apolok kozul ketto fekete, kurta, majdnem baratsagtalan, de szakszeru modon kommunikalnak a gondozokkal es a lakokkal is. Egyetlen szinesboru lako van, egy mosolygos, idos asszony. Legnagyobb meglepetesemre, mikor rakerult a sor, az aplono szinte babusgatva szolt hozza, gyengeden iranyitgatta. Erdekes. Legkozelebb a mogorvabb fekete apolono viselkedett varatlan baratsaggal a fekete lakoval. Nem szandekos, hanem osztonos melegseg jarta at a kommunikaciot.
Ez a jelenseg nem nekem szurt szemet elsonek. Aki genetikusan kozelebb all az emberhez, ahhoz termeszettol fogva tobb bizalommal fordul az ember. A gyerekhez a szulei allnak legkozelebb, de a tavolabbi rokonsaghoz is fuzik szalak. Mi tobb, nem rokon honfitarsaihoz is, mert a kodbe veszett multban kozos oseik vannak, aminek nincsenek is tudataban, de a genetikai hasonlosag fennall.
A masik oldala a jelensegnek, hogy az idegennel automatikusan bizalmatlanabb az ember. A csecsemokon figyeltek meg, hogy az idegen rasszu emberek arcat kevesbe bizalomgerjesztonek talaltak. Mi tobb, felnotteknek is, ha nem is tudatosul, de stresszesebb a multikulti kevert kornyezet, mint a homogen.
